Második.

Hajnali fél hatkor értem haza, és mivel tudtam, hogy anya és a kicsit még javában alszanak, így a lehető leghalkabban osontam a szobámba, ahol levettem magamról az időközben elszakadt ruhámat, és befeküdtem a pihe-puha ágyba.

Csupán három és fél órát aludtam, de mivel szervezetem hozzászokott már a kevés alváshoz, nem volt nehéz „kiugorni” az ágyból. Kissé elmacskásodott izmaimat, megtornáztattam, majd a konyha felé vettem az irányt. Észrevettem, hogy a nappaliban, anya már a televízió előtt ül, és a reggeli mesét nézi, szokásos semmitmondó arccal. Gyorsan összedobtam pár szendvicset, és bevittem a nappaliba. Leraktam az asztalra, és az öcséim szobájába indultam, hogy felkeltsem őket.

-David, Lucas, kész a reggeli!- álltam be a szoba közepére, mire a két fiú szinte egyszerre ugrott le az ágyról, és kezdett a nappali felé rohanni. Elmosolyodtam, majd gyorsan bevetettem az ágyakat, és én is kimentem. Luky, és David anya két oldalán ültek, és míg David már javában falatozott, addig a pici Luky, csak nézte nagy szemekkel a tányérra rakott kenyeret, és mikor mellé értem felém nyújtotta azt. Leültem elé a kisasztalra, és közelebb húzva őt magamhoz, etetni kezdtem. A második harapás után már szinte az egész arca vajas volt, amin csak mosolyogtam, és oldalra néztem, hogy megnézzem David hogy halad. Ő éppen a száját törölgette egy papírszalvétával, persze ez nem sokat ért, mert az arca többi része, az öccséhez hasonlóan csupa vaj volt.

-Anya, egyél egy kicsit!- néztem, anya még mindig kifejezéstelen arcát. Közelebb csúszok hozzá, és megfogom a kezét. Lassan, nagyon lassan rám emeli tekintetés, és rájövök, eddig azt sem tudta, hogy itt vagyunk. Szeme tompán fénylik, arcáról, pedig semmit nem lehet leolvasni. Rémületem, már nem annyira intenzív, mint mikor először láttam, így de azért mégis kell egy másodperc, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban. Megfogom a még érintetlen szendvicset, és anya szájához emelem, aki először nem reagál, de miután kitartóan döfködöm a száját, a kenyér szélével, kinyitja azt, és harap egy aprót. Közben Luky hisztizni kezd, mert nem éri el a kezemben tartott kenyeret, így közelebb tolom azt a szájához, és így már édesanyámat, és fiatalabbik kisöcsémet is én etetem. Talán vicces lenne a jelenet, egy olyan ember számára aki nem ismer minket, de bennem csak rémületet kelt, hisz jól tudom milyen kemény napok várnak most mind anyára, mind rám.

Miután nagy nehezen elpusztítottak egy-egy szendvicset, felállok, és a mosogatóhoz viszem a mosatlan tányérokat, s rögtön el is mosom azokat, mert igaz nem vagyok rá büszke, de csak ennyi tányér van a háznál, és ha most elfelejtkezem róluk, nem lesz a következő étkezéskor szabad tányér. David kitrappol utánam, majd szó nélkül megragadja a kezem, és befelé kezd el húzni. Mivel nem nézek az arcára, nem látom a rémületet szemeiben, ahogy anyát nézi, aki a kanapén összegörnyedve rázkódik, s egyre inkább verejtékezik. Mikor Luky észre veszi, hogy anya szenved, keservesen sírni kezd, én pedig hírtelen nem tudom eldönteni, kihez szaladjak hamarabb, de végül természetesen anya mellé ugrok, és próbálom felsegíteni. Mivel a gyógyszerek miatt borzasztó sokat fogyott, így könnyűszerrel kapom ölembe, és ha nem is rohanok vele a fürdő felé, de sikeresen elérünk odáig. Óvatosan lerakom a hideg csempére, majd egy hideg vizes ruhával, a homlokát kezdem el törölgetni. Látszólag nem használ semmit a próbálkozásom, sőt, egyre rosszabbul néz ki.

-David, hozd a telefonomat!- kiáltok oda kisöcsémnek, aki másodpercek alatt az ajtónál terem, kezében a fekete kütyüvel. Miután el veszem tőle a kis készüléket, visszaküldöm a nappaliba, mert azt hiszem nem kell látnia, ahogy anya szenved. Mivel már elég hosszú ideje gyorstárcsázón van anya orvosának a száma, így beütöm az 1-est, és már hívja is Dr. Albertet.

-Szervusz Carla! Miben segíthetek?- szól bele a középkorú férfi vidáman.

-Azt hiszem, anyának megint rohama van!- mondom fojtott hangon, mire a vonal másik végén az orvos, megnyugtató hangon magyarázni kezd.

**

Chicago megyei kórházának sürgősségi osztálya előtt állok, és várom, hogy kijöjjön végre Dr. Albert, és elmondja mi is történt édesanyámmal. Azt már tudom, hogy ez nem egy szokványos roham volt, ugyanis azokat már valamilyen szinten tudom kezelni, plusz nem tartanak olyan sokáig mint a reggeli, és nem is ennyire intenzívek.

Reggel Dr. A. küldött egy mentőt a lakásunkhoz, és amíg meg nem érkezett engem próbált nyugtatgatni, nem sok sikerrel persze. Aztán miután részletesen elmondtam neki, mit látok, mi történik anyával, hümmögött egy sort, gondolom ő már akkor tudta, azt amiről engem később felvilágosított. Mikor megérkezett a mentő, vacilláltam, hogy üljek-e be a fiúkkal, és menjünk együtt a kórházba, vagy vigyem-e el őket az oviba, ahol azért mégis csak jobban megtudják őket nyugtatni, mintha velem lennének és látnák ahogy idegeskedem. Végül elvittem őket az oviba/bölcsibe, ahol elmagyaráztam, mi történt reggel, hogy tudják miért furcsa David. Luky miatt nem aggódom, ő nem igazán tudja mi folyik körülötte.

Aztán bementem a kisboltba, szólni, hogy ma valószínűleg nem megyek, és szerencsére pont ott találtam az én drága főnökömet, Chad-et, így nem kellett üzengetni neki. Megértette, hogy szeretnék anya mellett lenni, ráadásul volt olyan jó fej, hogy a mai napot is megígérte, kifizeti majd. Fogalmam sincs, hogy fogom meghálálni neki.

-Carla!- lépett ki Dr. Albert a folyosóra, ezzel kirántva gondolataimból. –Édesanyád állapota már nem olyan kritikus, mint mikor behoztuk ide, viszont még pár napig, mindenképp megfigyelés alatt kell tartanunk, már csak azért is, hátha újból jelentkezne egy roham. –mondta a doki, nekem, pedig kicsivel kisebb lett a gombóc a torkomban. Bólintottam, hogy értettem.

-És azt lehet már tudni, mi okozta a reggeli rohamot?- tettem fel a kérdést. A férfi megvakarta a tarkóját, majd nagyot sóhajtva nézett le rám.

-Fogalmunk sincs mi válthatta ki, viszont mint ahogy arról már tájékoztattalak, ez nem egy szokványos roham volt. Elképzelhető, hogy súlyosbodott az állapota, de ebben nem lehetünk biztosak a holnapi vizsgálatokig!- a férfi arcán sajnálat jelent meg, amit én próbáltam figyelmen kívül hagyni, mert ha sokat látja ezt az ember különböző emberek arcán, egy idő után kezdi idegesíteni. Felpillantottam a betegfelvételi pult felett lévő órára, és ijedten vettem észre, hogy már fél hat is elmúlt.

-Elnézést, de mennem kell!- néztem az orvosra, majd szaladni kezdtem a folyosón. Rondán néztek rám a nővérek a pult mögött, de nem igazán izgatott, minél hamarabb az öcséim elé akartam érni.

Persze a kijáratnál kisebb akadályba ütköztem, ugyanis három srác bohóckodott a fotocellás ajtóval, így sehogy sem tudtam kimenni rajta.

-Arrébb mennél?- veregetem meg a hozzám közelebb álló, szőke hajú srác vállát, mire kísértetiesen egyszerre fordulnak meg mind hárman. Tetőtől talpig végigmérnek, én pedig szem forgatva nézek körbe, hátha kijuthatok máshol is. Sajnos csak ez az egy ajtó van a közelben, de ezt a két barnahajú srác elállja. Mikor megunom, az egyhelyben ácsorgást, kikerülöm a még mindig engem bámuló fiúkat, de azért vetek egy pillantást a legmagasabbra, aki valahonnan borzasztó ismerős, de sehogy sem tudok rájönni honnan. Megrázom a fejem, és kissé arrább lökök egy barna hajú, kékszemű srácot, aki felháborodást tettetve pufog egy sort, de ez engem hidegen hagy.

Végre kiérek a parkolóba, de most jut csak eszembe, hogy a kocsimat a kisbolt parkolójában hagytam, mivel Chad volt olyan kedves, és elhozott, hogy hamarabb érjek ide. Toppantok egyet, majd mivel nincs más lehetőségem, futni kezdek a belváros felé.

Épp készülnék áthaladni a második kereszteződésen, ami kissé veszélyes, tekintve, hogy még gyalogos átjáró sincsen, és hatalmas sövények takarják az utat mind a két oldalról. Mikor nem hallok közeledni egy autót sem, rohanni kezdek, ám a második lépésnél, éles fájdalom nyilall a lábamba, majd a földre esek.