Első.

-Carla Benett?- állt meg előttem egy öltönyös férfi. Erős parfümjének illata, pillanatok alatt betöltötte az orromat, s már a frissen pörkölt kávé illatát sem éreztem, ami a mellettünk lévő kis konyhából szivárgott ki.

-Igen, én vagyok!- miközben nézem frissen borotvált arcát, makulátlan bőrét, nagyon is drágának tűnő hollófekete öltönyét, azon gondolkodom, mit kereshet itt, ahol a madár sem jár, nem hogy normális emberek. Az ehhez a fazonhoz hasonlító, városi ficsúrok  messzire elkerülik a mi kisvárosunkat, pláne, ha úgy néznek ki, mint ez a pasi. Viszont ahogy nézem, van valami ami megfogja az embert, ha végig néz rajta. Talán a markáns arc, vagy a csokoládé barna bőr teszi, esetleg a hatalmas gesztenye barna szemek, vagy az azokat keretező, szépen ívelt szemöldökök a ludasak, de már-már csak erőszakkal tudom, elszakítani a szemem a férfi arcáról.

-Mr. Johns- tol hallottam, hogy mit dolgozik!- ezen a kijelentésen kissé meglepődtem, de arcom rezzenéstelen maradt. –Ő informált arról is, hogy itt találom. Mivel olyan jó híre van, gondoltam megkérdezem, nincs- e kedve az egyik showm-ban közreműködni?- hogy őszinte legyek, fogalmam sincs miről beszél ez az ember. Bár ha jobban belegondolok, azt hiszem mégis van egy sejtésem mit akarhat.

-Nézze! Lehet, hogy sok mindent bevállalok, viszont nálam is van egy határ. Sajnálom, de filmekben nem szereplek!- jelentettem ki heves fejrázások közepette, majd mikor megláttam a férfi zavarodott arckifejezését, kezdtem kissé összezavarodni.

-Elnézést, de miről beszél?- értetlenkedett, majd zakója zsebében kezdett el keresgélni.  Pár másodpernyi, heves keresgélés után, előhúzott egy névjegykártyát, majd a homlokára csapott.- Uhh, kérem bocsásson meg faragatlanságom miatt. Lawrence Hamilton vagyok!- nyújtott kezet, én pedig már csak reflexből is megráztam azt.

-Carla Benett, de ezt már tudja!- mondtam, mire ő csak bólintott majd, elengedte a kezem, és átnyújtotta a kis, fényes kártyát. Elvettem, majd elolvastam mi van ráírva.



Lawrence J. Hamilton

tánc koreográfus



Kezdett összeállni a kép. Kissé dühösen emeltem fel a fejem, és néztem Lawrence szemébe, bár nem vele volt bajom, most csak rajta tudtam volna kitölteni a haragom, de mivel nem úgy neveltek, hogy a legelső, kéznél lévő embert leordítsam, így próbáltam abszolút visszafogottan szólni hozzá.

-Sajnálom, de azt hiszem félre informálták. Persze igaz, hogy táncoltam, de az már régen volt, és amúgy sem hiszem, hogy magának az olyan fajta tánc tetszene. Nagyra értékelem, hogy csak miattam eljött idáig, és higgye el borzasztóan sajnálom, hogy a drága idejét vesztegette miattam!- azt hiszem elég kedves voltam, viszont ez a férfiról már nem mondható el, ugyanis se szó, se beszéd kiviharzott az apró boltból. Megcsóváltam a fejem, majd visszatértem az unalmas keresztrejtvényem fejtegetéséhez.


**


-Itt a váltás csajszi!- jött be jókedvűen Mayce , és hatalmas szatyrait lerakta a pult mögé. Kecsesen átlendült az üveg pult felett, majd aztán már ketten nyomorogtunk a picike helyen. Én hasonlóképpen másztam ki a parányi helyről, mint ahogy ő bejött. Mikor földet értem, kihalásztam a táskámat a pult mögül, felraktam az asztalra, és előre dőlve, összekötöttem a hajam. Mikor végeztem megszemléltem magam a túlsó falon elhelyezett pici tükörben.

-N, és mit csinálsz este?- tette fel a kérdést köröm rágva, és úgy tett mintha nem lenne olyan fontos, mit válaszolok.

-Melózok!- igazítottam meg egy kósza hajtincset, majd oda fordultam hozzá.

-Még mindig?- vonta össze szemöldökét, majd felvette a körömreszelőt a pultról, és tökéleten manikűrözött karmait kezdte reszelgetni.

-Valamiből muszáj megélni! Amúgy is, lehet, hogy nem a legideálisabb meló, sőt. De vitathatatlanul jól lehet vele keresni, ellenben ezzel a boltban ücsörgéssel, nem igazán.- vontam meg a válla, majd felpillantottam a kopott faliórára, lassan indulnom kéne.

-Nem lesz ennek jó vége!- mondta Mayce, még mindig felvont szemöldökkel.

-Lehet, de nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyesmiken gondolkodjak, mikor otthol, modhatni éhezik a család. Pillanatnyilag, ez a legkisebb gondom!- összeszedtem pár pulton felejtett holmimat, majd felkaptam a táskámat, és küldtem egy csókot Maycenek.- Mennem kell. Szia! Holnap találkozunk!- intettem majd mentem is a kijárat felé.

-Puszilom őket!- kiáltotta még utánam az ázsiai lány, mire én csak bólintottam egyet.

A lehető leggyorsabban a kocsimhoz rohantam, majd a közeli óvodához hajtottam.

Mivel szokás szerint késésben voltam, így futva vágtam át az udvaron, majd szó szerint bevetettem magam a kis előtérbe, és a már útra készen várakozó Davidhez szaladtam.

Szia Tücsök! Bocsánat, hogy késtem!- puszilgattam meg az arcát.

-Nem baj Car! De most már megyünk, ugye?- nézett rám, óriási barna szemeivel, mire én elmosolyodtam és megragadtam a kezét. Kifelé menet, még oda köszöntünk a takarító néninek, majd a szemben lévő bölcsi felé vettük az irányt, ahol felkaptam a másik kisöcsémet, és robogtunk is haza.

Otthol anyát már ébren volt, bár ez így a késői órán, nem is olyan meglepő. Leraktam a fiúkat, és berohantam a fürdőbe, ahol gyorsan lezuhanyoztam, majd miután jól átdörgöltem magam, felhúztam, egy éppen fenék alá érő fekete, nyakba kötős csipkeruhát, hozzá az egyik combomra egy szintén fekete csipkés harisnyakötőt, és egy fekete platformos, húszcentis sarkú cipőt. A hajamat kivasaltam, és hagytam, hogy derékig érő aranybarna hajam szabadon verdesse hátamat, szememet füstösre festettem. Még magamra kaptam, egy térdig érő ballonkabátot, hogy anya ne lássa, miben megyek el itthonról, és kitipegtem a nappaliba.

Anyu szokásához híven a piros fotelben ült, és valami esti tévé showt nézett. Oda mentem hozzá, adtam egy puszit a homlokára, majd felkaptam az asztalon lévő, üres tányérokat.

Kivittem a konyhába, majd az előszoba felé vettem az irányt.

-Reggel jövök anya!- mondtam, miközben a zárral bajlódtam.- Van csirke a sütőben, egyél majd valamit!- kiáltok még vissza, majd a kabátot az ajtó mellé akasztom, és kislisszolok.

Odalent már javában zajlik az élet. A drogárusok a megszokott helyükön várakoznak, a „munkatársaim” pedig arra járókat próbálják befűzni.

Elfoglalom a helyem, és nem telik be sok idő, máris kanyarodik arra az első autó.

A hatalmas terepjáró leparkol mellettem, és az ablak leereszkedik. Lassan oda sétálok, és behajolok.

-Mennyi?- kérdezi kajánul, a kigyúrt izomagyú férfi, én pedig próbálok csábosan mosolyogni.

-Tizenöt!- mondom, majd mikor int, hogy szálljak be, beülök a hatalmas kocsiba.